A tegnap zárul

Minden egyes nap jön legalább egy felismerés. A múltból felbukkanó ilyen-olyan dolgok, személyek, történetek katalizátorként hatnak rám. Furcsa érzés.

Közeledik a 25 éves érettségi osztálytalálkozó. Minden 5. évben, menetrendszerűen. Kettőn voltam. Nem kívánta porcikám sem. Tényleg nem értettem miért. Ma, vasalás közben megérett, összeált, értelmet nyert és formát öltött.

Tudom. Hogy nagyképű legyek megértettem.

Soha nem illettem az osztályba, tulajdonképpen tettem is érte, hogy ne is legyek annak a közösségnek boldog része.

Állatorvosnak készültem amióta csak felfogtam magam körül a világot. Általános iskolában mindent megtettem, hogy ha eljön az idő bekerüljek az egészségügyi szakközép iskolába. Biológia és egészségügyi szakkörre jártam, önkéntes munkákkal segítettem (most már így hívják az önzetlen segítséget)  az idős, magányos embereknek.

A nyugdíjas klubba is bejártam, imádtam az élmény beszámolókat.

A zsebpénzem biológia könyvekre költöttem. Jött a pályaválasztás. Az osztályfőnököm olyan jellemzést csatolt amiben szakiskolát javasolt, mondván, hogy még egy szakmunkás képzőt sem fogok tudni elvégezni a kitartás hiány miatt. A szüleim pedig azért nem engedtek e.ü. iskolába, mert alja munkának tartották az ágytálak cipelését.

Ezek a hátránnyal indulva, hogy legalább a barátnőmet megőrizhessem, együtt jelentkeztünk vegyipariba. Felvettek.

Külön osztályba kerültünk. Sokat sírtam. Második osztály elején beugrott a gondolat, hogy átmegyek művészeti iskolába. Nagyon jól rajzoltam, minden időmben azzal foglalkoztam. Nem jártam bandázni az osztálytársaimmal, sőt bulizni sem. Rajzoltam. De Kiderült, hogy nincs átjárás a két intézmény közt, mert túl nagy a tananyagok közti különbség. Újabb mélypont.

A szüleim, főleg apám nagyon keményen bánt velem, hosszas magyarázkodások után mehettem bárhova. Utáltam. Elhatároztam, hogy túlélésre játszom, 18 éves koromig Ők határozzák meg mit kell tennem, jó kislány voltam, és mocskosul szenvedtem.”De csak addig!”

Úgy is lett. Semmi kicsapongás, semmi deviancia. De a tanulmányi eredményen a béka segge alá csúszott. Iszonyú vacak lett az érettségim, ami a jó adag dacnak is volt köszönhető. Elérkezett a 18, majd a 19, amikor is először maradtam ki az éjszakába. Sok bepótolni valóm volt, nem tétlenkedhettem.

Az osztálytársaim nem is érdekeltek, folyton a saját sebeimet nyalogattam. Irigyeltem a többieket, és utáltam is őket.

Nem voltam a közösség része. Ők biztos máshogy gondolták. 

Az érettségi tabló elkészítését rám bízták, az éves “lepedőkkel együtt amit a kirándulások alkalmával a busz hátsó szélvédőjére feszítettek. A tabló a mai napig ott lóg az épület fő lépcsőházában. Ennyi év távlatából büszke vagyok rá.

Negyed század múlt el azóta. Vajon el kellene mondanom, hogy nem szerettem a középiskolát? Azt hiszem el. Letennék egy terhet.  Vissza adnám a lehetőséget általa saját magamnak.

….leteszek egy terhet!

Mert minden1.

minden1