Küzdelem

 Mire jó egy előre beharangozott hideg, szeles, esős hétvége?! Begubózás, egy kis semmit csinálás, meleg takaró, forró tea, bámulás kifelé az ablakon, hogy milyen jó is idebent…

Nnna persze. A józan ész azt mondatta velem, hogy a lakásból sehova. Megfázást összeszedni porcikám sem kíván, a szelet ki nem állhatom, megfájdul tőle a fülem, az eső még csak-csak, hideg széllel vegyítve, félelem.

Ebből a félelemből, egy 4:1-arányú leszavazással vált küzdelem.

Beletelt pár keserves percbe, vagy órába már nem is tudom meddig tartott a vívódás, hogy mekkora marha vagyok, hogy belementem. Felvettem a kesztyűt. szó szerint. Vissza is kellett fordulnunk, mert a kabátokat el felejtettem  betenni a csomagtartóba. Gondoltam ez jel. De mire? Arra hogy szita az agyam, és mennyire nem akarom én ezt az egészet.

Megmagyaráztam magamnak, hogy jó lesz. Ha menni akarnak, legyen. Megyünk.

Sokszor álltam már a pálya mellett és irigyeltem azokat akik a ringben küzdenek. Próbáltam az élményt magamévá tenni, mint ha én is ott lennék velük. Sikerült. Ezt most nem pozitív értelemben mondom. Már képes vagyok úgy nyaralni, hogy mások elbeszéléseit hallgatom, a képzeletem támogat, hozza az ízeket, illatokat, látványt. Időbe telt, de kifejlődött. Most, hogy profi lettem látom csak, hogy a fejben lejátszott meccseknek szórakoztató értéke van, viszont nem épít semmit. 

Nekem pedig épülés kell, szükséges, saját elhatározásból meg kell tennem és kész. Különben hogyan adhatnék bárkinek bármit?!

A gyerekekből ezen az úton válnak férfiak, én pedig így lépek át a saját árnyékomon. Példa leszek nagyon remélem. Ha most még elrettentő is. Sokat akarok magamtól. Az elmúlt egy évben kínzom magam ezzel. De nem fáj. Érdekes. Valahogy jön , hogy ezt kell tennem. Megfelelési kényszerem mások felé több mint 30 évig volt. Szülőnek, tanárnak, munkahelynek….

Jó verseny volt. A profik a pályán küzdöttek. Én is profi voltam velük együtt arra a pár órára. A TV előtt is átél hasonlót az ember. De ott a pálya mellett ez más.

Egy köztes állapot. Már nem a szoba melegéből bámulja az ember a küzdőket, hanem ugyanazt a levegőt szívva, ugyanazt a levegőt szagolva, ugyanazt a szelet állva.

Mindenki másért jött a lelátókra. Én a mély önmagamba látás lehetőségéért. 

Megérte. Kockára fagytam, de a végére még a szélnek is megbocsátottam. Mérges voltam. Nem kicsit. Megérte!

Mert ez is egy mind 1.